Hányszor, de hányszor láttam őt. Ahogy jön hazafelé az iskolából. Előbukkan a fenyők mögül. A barna sapka félig a fejére húzva. A kabátja a táska mögött felgyűrődve van, kilátszik alóla a mellény széle. Megáll. Lehajol, majd hirtelen két kezét az ég felé nyújtja. Majd előre ugrik egyet, közben hadonászik a kezeivel. Meglát valamit. Újra lehajol. Egy szürke cickafarkot kitép a földből. Hosszú másodpercekig nézegeti, közben mond valamit. Ki tudja mit, mert én csak azt látom, hogy jár a szája. A rég kimúlt cickafarkat visszarakja a földbe. Újra elindul. Kezével megint hadonászik jobbra-balra, le-fel. Felnéz a fenyőfákra.
Aztán meglátja Cirmit (neki minden macska Cirmi névre hallgat), a fekete cicát. Lehajol hozzá, megsimogatja és előrefut pár métert. Megvárja, míg a cica utoléri. Tapsol Cirminek, és közben mondja a magáét. Cirmi hamar megunja ezt a tapsot és más irányba megy. Ő pedig néz a macska után, majd, amikor az állat eltűnik egy bokor tövében újra elindul. Lehajol, felvesz egy követ. Majd visszateszi a földre, pár lépés után meggondolja magát és mégis visszaveszi a földről a követ. Lesimogatja róla a koszt majd az ég felé tartja, hát, ha valami mást is észrevesz rajta. Aztán a zsebébe rakja. Majd hadonászva újra elindul. Meglát. Integet, én visszaintegetek.
A kapu előtt még megáll, szétnéz, hát ha lát valamit, amit eddig nem. A kaput becsukja maga után, és a körömvirágait veszi szemügyre, majd örömmel konstatálja, hogy még mindig narancsszínben pompáznak.
Nem bírtam tovább. A meseolvasás után mindig szoktunk beszélgetni kicsit. És nekiszegeztem a kérdést: - Mit szoktál csinálni hazafelé az úton? Mert látom, hogy amikor jössz sok mindennel vagy elfoglalva. Ő pedig válaszol: - Hát játszom. Mondjuk azt, hogy akadályokon kell átmennem, hogy hazaérjek. Vulkánon, vízesésen, ilyesmi. És Cirmi is szokott segíteni. Vagy nem. De általában csak megsimogatom.
Én pedig mosolygok, mert eszembe jutott, mikor gyerek voltam, én is szerettem hazafelé játszani. Mert akkor kiélhettem a fantáziámat. És persze jót szórakoztam is. Akkor nem létezett más, csak én, és a képzeletbeli világom. Ahol minden csatát megnyertem, én voltam a hős, a bátor, és mindenki szeretett. Mert a jók elnyerik méltó jutalmukat.
Van, ami nem változik......... Hát, játsszál csak kicsifiam, hisz ez a legjobb dolog a világon....
Nagyon kedves kis bejegyzést írtál! Teljesen el tudom képzelni ahogyan Dani hazafelé tart:)
VálaszTörlésÉs még mi is olvasunk minden este az ágyban.
Puszi nektek!